Ha minden jól megy, holnap délután interjút készítek Alejandro Jodorowsky-val, a pszichedelikus film mesterével, a hetvenes évek fesztiváljainak botrányhősével, aki két filmjének digitálisan felújított kópiáját kísérte el a fesztivál Cannes Classics szekciójába.

Arra gondoltam, hogy aki szeretne megtudni valamit róla/tőle, az javasoljon kérdést, s amennyire a lehetőségek a sajtóbeszélgetésen megengedik, felteszem őket.

Szóval hajrá, várom a hozzászólásokat!

Túl a fesztivál felén illik kicsit számbavenni, hogy mi is a helyzet a versenypályán, főleg mert már nagyon itt az ideje, hogy kiugorjon a mezőnyből valaki, ha nem kezdi meg senki a hajrát, egy hajszálon meg a véletlenen múlhat a győzelem. A sajtósok között két tábor alakult ki, az egyik azoké, akik szerint nem kérdés Almodóvar sikere, a másikba pedig azok tartoznak, akik szerint még minden teljesen nyitott. No de lássuk részletesebben:

Ha fogadóirodát nyitnék, ma a legkevesebb pénzt nálam is azok nyernék, akik a Volverre tesznek. Almodóvár korrekt, nagy ívű, profin összerakott, de a jólneveltségig emészthető opusza tipikus aranypálma film, meglepő lenne, ha lemaradna róla. Szorosan a nyomában tolong Inarritu, a ma reggel bemutatott Babel egy kontinenseken átnyúló hatalmas tabló napjainkról, és arról, hogy ebben az összezsugorodott világban minden mindennel összefügg. Ez az új Bábel, csak a nyelvek azóta sem egyesültek - ebből fakadnak a három helyszínen zajló drámák szereplőinek problémái. Igazi szenzáció lenne, ha a két film egyike sem részesülne Wong Kar Wai kegyeiben.

Pozitív kritikai visszhangot kapott Ken Loach The Wind That Shakes the Barley-ja is, amit korai bemutatója miatt nem sikerült megnézni. A levegőben azonban valahogy nincs benne egy Ken Loach koronázás, bár ki tudja, láttunk mink már… Ha rajtam múlna Kaurismaki megkapná a két nagy díj (Arany Pálma vagy Zsűri nagydíja) egyikét, de túl egyszerű, túl intim, csendes ez a film ahhoz, hogy akkorát szóljon, meg aztán A múlt nélküli ember 3 éve már nyert itt. Az viszont biztos, hogy a finnt megilleti a legviccesebb sajtótájékoztató díja, ennyire jól még nem szórakoztam hasonló eseményen: filmiparral, szakmával, újságírókkal és elsősorban ömagával szembeni maró iróniával és fergeteges humorral fitymált le mindent. “Az orosz irodalmat 30 évbe került elolvasni, kicsit lerövidítettem, aki ezt látja, már nem is kell elolvassa” - mondta a film max. 1 perces kezdő dialógusáról, amelyben három orosz munkás elemzi az orosz irodalom nagyjainak lelkivilágát.

Van egy a kategória, ami szinte mindig a kritikusok elsőrendű kedvencévé válik, de teljesen irreális, hogy egy ilyen fesztiválon jelentős díjat kapjanak. Eddig két film tartozik ide, a brit Red Road és a török Climats. Andrea Arnold elsőfilmje Lars von Trier egy új projektjéből született, és egy köztéri kameralánc megfigyelőjeként dolgozó rendőrnő életét állítja a középpontba. A Red Road nagy érdeme, hogy Glasgow külvárosának és alvilágának, a nyomornak és lepusztultságának dokumentarista stílusú és hitelességű ábrázolásába képes időnként becsempészni a vizuális és érzelmi szépséget. A befejezés túlbeszélő elbizonytalanodása csupán egy kezdő apró botlása, de a fickó hatalmas ígéret.
Nuri Bilge Ceylan veterán művészfilmesnek számít, Messze című remekműve két éve a zsűri nagydíját kapta. Idén a Climats számomra kicsit csalódás volt, a probléma már ott kezdődött, hogy önmagát és feleségét használta főszereplőnek, ami egyből a családi vállalkozások kétes árnyát veti a műre. Természetesen a film hozza a szerzőtől megszokott hosszú beállításokat, de időnként a dolog vizuális klisékbe torkollik. Vannak elképesztően hiteles és megrázó pillanatok, de néha szentimentálissá válik. Olyan apró kis hibák ezek, amelyek korábbi filmjeire nem voltak jellemzőek, úgyhogy nem sok esélyt adok neki.

A nem sok vizet zavaró középmezőnyben ugyancsak két munkát tarthatunk számon. A jobb időket megért Nanni Moretti (5 éve A fiú szobája Arany pálmával távozott) visszatért a korábbi, személyes, politikailag elkötelezett filmkészítéshez, és Berlusconiról forgatott egy fura mozit: egy lecsúszott, lúzer producer utolsó lehetősége Berlusconi életéről filmet készíteni, de pénze alig, sőt még sztárszínésze is kilép a projektből. Végül annyira marad pénze, hogy leforgassák Berlusconi egyetlen napjának a történetét. Érdekes, különleges kis film az Il Caimano, de határozottan nem Berlusconiról szól, inkább magának Morettinek az olasz kormányfő iránti érzelmeiről.
A belga Bruno Dumont enyhén minimalista filmmel jött a Croisettre, a Flandres örömtelen vidéki fiatalok érzelemnélküli, üres életét meséli el. Ha az egész 10-15 perccel előbb, az utolsó jelenetek érzelgős szófosása előtt ér véget, akkor talán egy kategóriával fennebb versenyezne. De nem így történt.

A teljes leszereplés eddig ugyancsak két filmnek jutott osztályrészül, köztük a legfájóbb Richard Kelly Southland Tales című megaprodukciójának a sorsa. A Donnie Darko fiatal rendezője második nekifutásra nagyon nagyot akart dobbantani, de a sok műfajt, rengeteg szereplőt és történetszálat megmozgató alkotás egyszerűen nem áll össze egy filmmé. Hasonlóan felejthető Nicole Garcia francia rendezőnő Selon Charlie-ja, amelyben hat férfi kicsit érzelgős, nagyon mesterkélt önfeltáró, önszembesülő történetét láthatjuk, mindannyiukat egy gyerek, Charlie köti össze.

Még nyolc versenyfilm vetítésére kell várnunk, amíg a teljes mezőny megmutatja magát, úgyhogy van még bőven esély felfedezésekre, Sofia Coppola Marie Antoinette-jét például az esélyesek közt emlegetik.

Úgyhogy hajrá, tessék fogadni. Így látatlanul, szerintetek ki fut be?

“Kell hogy legyen egy mód a hatalommal, a szélsőséggel való szembeszegülésre” - vezette fel Oliver Stone a számára rendezett díszvetítésen Cannes-ban - mindegy, hogy ez a harc Vietnámban, Irakban vagy Amerikában zajlik. A kultrendezőnek 20 évvel ezelőtt készült Platoon című háborús filmjét vetítették, ő pedig ehhez elhozta ajándékba befejezés előtt álló World Trade Center című opuszának első 20 percét.

A film celluloid kópiája még munkálatok alatt van, így egy kissé lebutított digitális verzión láthattuk, hogy milyen lesz Stone huszonegyedik századi hőseposza. A filmben a Nicolas Cage által játszott rendőr az első becsapódások után hatol be a WTC-be, hogy kimenekítse a bennragadottakat. Az első húsz perc alapján egy teljesen konvencionális katasztrófafilm lesz a dologból, ahol a főbb szsreplők családszeretetével, képzettségével és gyengéikkel ismerkedünk meg, mielőtt a baj bekövetkezne, hogy aztán annál jobban aggódhassunk miattuk.

A nekünk levetített részlet azzal ért véget, hogy Cage-re és csapatára ráomlott egy nagy adag beton, mikor a torony elkezdett összeesni. Ne féljünk, ugyanis a legutolsó snitten láthatjuk, amint Cage szeme kinyílik a sötétben.

Kaurismaki egyre érettebb, letisztultabb, tehát tökéletesebb filmeket csinál. Azt hihettük néhány évvel ezelőtt, hogy az akkori cannes-i fesztiválon zsűri nagydíjat szerzett A múlt nélküli emberrel elérte művészete csúcsát. A Lights in the Dusk néhány perce befejeződött legelső vetítésén azonban kiderült, hogy képes volt még egyet tovább lépni.

A finn depressziót bemutató trilógiájának befejező alkotása egy visszahúzódó, kis termetű biztonsági őrről szól - lám máris megvan a világgal való inkompatibilitás első jele. Tipikus Kaurismaki hős, aki egyszerűen képtelen és talán nem is akar a világhoz alkalmazkodni, ezért folyamatosan kihasználják, ami csak tovább fokozza zárkózottságát. Ez a minimalizmusában lenyűgöző, tökéletesen kimért ritmusú, halálpontosan szerkesztett, gyönyörűen fényképezett film egy rövid, de felkavaró, megható kézfogással ér véget. Kaurismaki művészetének érettségét az jelzi, hogy képes akkor és úgy befejezni a filmet, hogy az abban a pillanatban és ott ér véget, ahol és amikor kell: a befejezést szükségszerűnek gondoljuk, az az érzésünk, hogy egy másodperccel sem tarthatott volna többet vagy kevesebbet. Ez az, amire sok jól induló, ígéretes pillanatokat felvonultató film nem volt képes az eddigi idei cannes-i felhozatalban sem. Csak ezért az egy filmért is érdemes lett volna ide utazni.

A cannes-i fesztivál honlapján látható ez a kis videó a stábbal készült interjúról a TV Cannes számára. Figyelem, egy adott pillanatban az evőbajnok dalra is fakad a stúdióban!
Az oldalon a legalsó az ő anyaguk, ki kell választani a megfelelő formátumot. Jó szórakozást!
Kattints ide!

(Andi, kösz a tippet! )

Percekkel ezelőtt ért véget a koreai vászonháború cannes-i fejezete. A dél-koreai filmesek már Berlinben is protestáltak - akkor Park Chan Wook rendező vezérletével - az ellen, hogy az ottani kormány megszüntette azt a kvótarendszert, ami garantálta a hazai filmek jelenlétét a mozivásznakon.

Cannes-ban az esti vetítések közötti eseményszünetet kihasználva az ázsiaiak “Le a kvótarendszerrel”, “A kvótarendszer nem nacionalizmus, hanem a kulturális sokszínűség védelme”, “Le a neoliberális globalizációval” feliratú táblákkal és koreai mécsesekkel felszerelkezve álltak ki a fesztiválpalota elé. A kis tüntetés húzóneve ezúttal az Oldboy főszerepének legendás alakítója, Choi Min-sik koreai sztárszínész volt, aki lelkes kiáltozással vette ki részét az eseményből.

“Te megcsinálod Penelope Cruzt?” - kérdi a lengyel televízió szőkesége a sorban, miközben a Paris je t’aime szkeccsfilm vetítésére várakozunk. Szabadkozom, hogy hát mi ilyesmire nem nyomulunk, de ő már sorolja a sztárokat a mellettem álló angol tévésnek, aki elismerően bólogat.

Cannes-t azért szokás a sajtósok közt előszeretettel szidni, mert akkora sorokat kell állni minden vetítésért. Pedig nincs jobb hely ismerkedésre, és nem hivatalos infók összecsipegetésére, mint a fél órát egymás mellett várakozó pletykás újságírók társasága. A dolog úgy kezdődik, hogy elkezdesz fészkelődni, aggódni amiatt, hogy vajon bejutunk-e, majd pedig kérdezősködni, hogy vajon jó sorban állunk, itt kell legyünk (persze mindenki tudja, hogy igen, a bejutási rend évek óta mindig ugyanaz). S aztán szépen beindul a gépezet. Az angol srácról például kiderül, hogy angolsága ellenére az Al Jazzeera munkatársa, illetve az Al Jazeera International-é. De az még nem indult be, ugye? - kérdek rá gyanakodva. Persze hogy nem, de már csak technikai kérdés az egész. Azt viszont megengedhetik, hogy a leendő filmes showműsor számára riportereket és operatőröket küldjenek Cannes-ba, akik a legnagyobb hírességekkel készítenek interjút. Természetesen minden angolul lesz - mondja a teljesen európai kinézetű srác - hogy lenyomjuk a CNN-t meg a BBC-t.

A fesztiválpalota idei dekorációja

Ma reggelre elöntötte a croisette-t a forró napsütés, ami meghozta a fesztiválozók sétáló kedvét. Ennek köszönhetően alig lehetett napközben közlekedni a vetítőtermek között, viszont sikerült felfedezni Serge-t, a homokszobrászt. Ő azzal töltötte az elmúlt 3 napját - magyarázza egy marihuánás cigivel kalimpálva -, hogy tengerparti homok és tengervíz keverékéből hatalmas méretben készített filmkockákat, amelyeken egyelőre Monica Bellucci, Depardieu és Pókember szerepel, de már fel van vázolva Simon Signoret karikírozott körvonala is. A homokvár előtti pokrócra nyugodtan lehet az adományokat szórni.

Filmkockák homokból

Dél-Amerika e hányatott sorsú országában kisebbfajta csoda kellett ahhoz, hogy 35 mm-es filmre forgatott mozifilm készülhessen - ez a másfele triviális dolog ott 36(!) évvel ezelőtt esett meg utoljára. Hogy ilyen körülmények között miként jöhetett létre egy filmnyelvileg ennyire tudatos és érett alkotás egy ilyen fiatal rendezőtől - na ez az, amit rejtélynek, vagy csodának hívunk.

A Paraguayi függőágy-ban viszont pont ez, a mindenki által várt csoda nem történik meg, az évekkel ezelőtt háborúba elment fiú nem tér haza öreg szüleihez. A film valójában 6-7 hosszú beállításban meséli el két vidéki öreg szülő egy átlagos napját. Kora reggel már kiteszik a függőágyat egy árnyékos ligetbe, miközben a melegre, a borús égből folyamatosan ígérkező de meg nem érkező esőre és az állandóan ugató kutyára panaszkodnak. Időnként pedig felemlegetik háborúba távozott fiúkat, akinek a halálát nem tudják elfogadni. Később elmennek dolgukra, majd időnként visszatérnek a függőűgyhoz, ahol ugyanazokról a jelentéktelen dolgokról nyűglődnek. Nem történik semmi, a teljes film alatt távolról látjuk őket, az arcukat szinte ki sem tudjuk venni, és mégis melankólikusan szép és megrázó élményben lesz részünk. A lassú tevés-vevésben, a csak hallható, de sosem látható madarak csicsergésében, az erdő susogásában és az egyszerű emberek beletörődő, fáradt hangjában kibontakozik az a végtelen szomorúság, amit ez a két reménytelenül egyedül maradt ember a nap minden percében átél. Mindegy, hogy hajnal van vagy este, hogy gyümölcsöt esznek vagy aratnak, hogy a kutya ugat vagy éppen hallgat, mindig ugyanaz a hihetetlen fájdalom szól a semmiségekről fecsegő szavaikból.

Néhány évente akad Cannes-ban egy-egy ilyen különlegesen bensőséges, személyes belevondást igényló filmélmény, amit aztán sokáig nem lehet elfelejteni - néhány évvel ezelőtt a tajföldi Achitpatpong jelentett ekkora revelációt. A mifelénk működő moziforgalmazást ismerve nem is remélem, hogy valaha eljut ez az extremitásig lassú, ezért non-kommersz film, de talán a TIFF-en egyszer lehet szerencsénk hozzá.

(Ha további részletek érdekelnek a filmről, keresd a rendezővel interjút a Filmtett következő számainak valamelyikében)

Újra egy női történet Almodóvar műhelyéből, újra az a világ, ahol a férfiak díszletnek való senkik, vagy ha érnek is valamit, legfeljebb annyit, hogy a nők megöljék őket. A Volver kis faluban nevelkedett család három generációnyi asszonyáról szól - sajnos két hosszú órán keresztül. Hiába vannak Penelope Cruz hatalmas keblei - a filmben régóta nem látott anyja rá is kérdez, hogy nem plasztikáztatta-e - az egészből éppen az almodóvári tűz és/vagy erő hiányzik.

Sors- és végzetszerűség lengi körül ezeket a figurákat, akikben minden megvan ahhoz, hogy a megszokott Almodóvar-hősökké váljanak, és mégsem történik ez meg. Ahogy halad előre a film, egyre érdektelenebbé válunk az egyre vadabb fordulatok iránt, pedig az alakítások tényleg jól sikerültek. Sajnos ez most nem jött össze.

Maggie Cheung sejtelmesen ringó csípője tölti be a borús, párás Croisettet. A fülledt levegő mintha emlékeztetne azoknak a hatvanas évekbeli hongkongi kifőzdéknek az atmoszférájára, amelyekbe esténként a Szerelemre hangolva hősnője leereszkedett Wong Kar Wai felejthetetlen mozijában. Cannes-ban ezúttal nem újabb WKW filmet láthatunk, hanem az ő zsűrielnöki tisztsége inspirálta a szervezőket a fesztiválplakát készítésekor.

Az utóbbi hetek nagy rohanása miatt elmaradt a Cannes beharangozó, úgyhogy így közben pótolom be. A versenyprogramban van egy nagy ígéret, Inarritu új filmje, a Babel. Inarritu története azért érdekes, mert jól mutatja, hogy miként is zajlik egy filmes útja a cannes-i versenyprogramig. A Korcs szerelmek a Semaine de la Critique mellékszekció egyik nagy felfedezése volt, a film innen indulva vált igazi kultuszfilmmé. Eltelt néhány év, s miközben elkészült a kissé hollywoodiasan szoftosított, patetizált (üdvözlet bumfordnak a pátosz-vitánkhoz) 21 gramm, most a Babel végre megmérettetheti magát a világ legnagyobb fesztiválján. Napokon belül meglátjuk, mire volt képes a mexikói zseni.

Holnap reggel Almodóvar Volver c. opuszával kezdjük a napot, ami azért érdekes, mert az előző mű, a Rossz nevelés nyitófilmként, de versenyen kívül szerepelt. Pedro most visszatért az igazi versenybe a nyitófilm tét nélküli parádéja helyett - reméljük az előző filmjénél felkavaróbb alkotással.

Igen, tudom, mindenki azt várja, hogy a Da Vinci kódról írjak. Csakhogy a nyitófilmek iránti, fenti okok miatt kialakult viszolygásom valamint késői érkezésem miatt ezzel a filmmel nem találkoztam. Egyébként is megy napokon belül a mozikban, meg lehet nézni. De a fesztivál honlapján már láthatóak a vörös szönyeges bevonuláson készült képek - itt. Egyébként ma a buszon amerikai fiatalok nagy hangon meséltek Ron Howard rendező iránti rajongásukról, és arról, hogy milyen fantasztikusan nézett ki tegnap este - bár a filmet ők sem látták. De azért lefényképeztem az öbölben ringatózó reklámszigetüket:

Jó hír magyar szempontból, hogy a Taxidermia első, délután 1-kor tartott sajtóvetítése zsúfolásig megtelt, sokan kívül is rekedtek. Többek közt e sorok írója is, amiért elsősorban e sorok lehetnek hálásak, hiszen nem íródtak volna meg. Kíváncsi vagyok mi lesz holnap délután, a sokszor ekkora Debussy teremben tartandó hivatalos vetítésen.

Csak két témába vágó Transindexes hírre szeretném felhívni a figyelmeteket.

Az egyik arról szól, hogy a Warner Bros., az egyik legnagyobb hollywoodi stúdió nyártól BitTorrent alapon elkezdi használni a fájlcsrélőket. Azt hiszem, ez az első értelmes lépés az ügyben, ami azért is érdekes, mert nem csak a Warner törekedett a megállapodásra, hanem a BitTorrent is, így akarván legalizálni a rendszert. Ha ez a dolog működni fog, akkor végre a filmipar is a zenestúdiók nyomába lép, és nem peres eljárást indít a fájlcserélő ellen, hanem értelmesen kihasználja. Persze először csak tévéműsorokat és sokadrangú filmeket lehet majd letölteni (állítólag potom 1 dollárért), de ez is előrelépés az eddigiekhez képest. A cikket itt olvashatjátok.

A másik hír viszont a reakciósokról szól, a britek most rendőrkutyákkal próbálnak a hamis DVD-k nyomára bukkani. Tényleg: milyen szaga lehet egy rippelt DVD-nek? Valszeg össze nem lehet hasonlítani a stúdióban égetettel. No comment.

A Mediawave animáció programjában szerepelt a Vak blöff (La gallina ciega) című spanyol filmecske, amelyik - ha nincs Mulloy a zsűriben - szinte biztos megkapta volna a kategóriadíjat.

Az animációs filmek esetében legtöbbször vagy vizuálisan konvencionális a mű, de jó a sztori, vagy fordítva, nincsen sztori, csak színek és formák kavalkádja. Az elsővel ugye az a baj, hogy ha csak jó történet van, akkor minek a speciális animációs technika, a másodikkal pedig az, hogy ezeknek a szerzői gyakran képző- és nem filmművészetet csinálnak, vagyis az egész teljesen elveszíti filmes jellegzetességét. Inkább kiállításra való videoinstallációs anyag lesz belőle.

Na de Isabel Herguera rendezőnő úgy tudott vizuálisan újítót, frisset alkotni, hogy közben egy csavaros, ötletes és szellemes történetet jelenített meg. Egy vak ember nagyvárosi kalandjairól van szó, aki elveszíti botját, illetve egy focimeccset néző pasasról, akinek gondatlanul hagyott, elszökött kutyája a stadionba keveredve gólt szerez, miközben kidobott telefonja az átjárón átevickélő vakhoz kerül.

A film kontűrök nélküli, folyamatos mozgásban és átalakulásban levő geometrikus színformákból álló képi világa azért nagyon találó, mert vizuális szinten képezi le ezt az önmagába csavarodó, “minden mindennel kapcsolatban van” típusú történetet.

A film adatlapja a Mediawave honlapján.

Felment a Transindexre a második cikk a Mediawave-ről, itt nézhető meg. Aki járt Győrben, s látott más filmeket, vagy akár ezeket, s gondolata van róla, szóljon hozzá.

Addig is, amíg irkálok további filmekről, íme néhány kép, ami már nem fért be a cikkbe.

A főtér és környéke az imprózó Szőkével

Életkép a Rómer ház udvaráról, a cirkusz workshop záróelőadása és kurd zenészek a pincében

Adakozz: Hartyándi Jenő életnagyságú portréja a filmes műhely vágószobájában.

Az első dáunlód cikkekben beszélgettünk arról, hogy ha a magas jegyárak lennének a nézőszámcsökkenés elsődleges okai - bár erről a hozzászólásokban a vélemények megoszlottak - akkor a bajokat a gyökerüknél kell kezelni. Vagyis az nem lehet, hogy a moziüzemeltetők kezdjenek árat csökkenteni, mert akkor pillanatok alatt tönkremennek. A forgalmazók sem adhatják olcsóbban a filmeket, ha a jogok a gyártási költésgek miatt magasak, tehát el kellene kezdeni a sztárgázsik lefaragását.

Most találtam egy cikket arról, hogy mintha csökkenő tendenciát mutatnának a filmsztároknak kifizetett honoráriumok, mert nem termelnek eleget - így a gázsijuk egyre nagyobb részét a bevételek függvényében kapják meg.

Azt hiszem, ez egyfajta egészséges újrarendeződés irányába ható mozgás, kérdés, hogy mennyire radikális átalakulásokat jelez. Tegnap a Mediawave-ről hazafele jövet erről is beszélgettünk Varga Balázzsal, mert hát nyilvánvaló, ha valamilyen gyökeres változás nem történik hamarosan, akkor az egész rendszer aláássa önmagát. Én csak reménykedem, hogy valami elindult.

Az fesztiválok történetének talán legkínosabb, a résztvevők szerint szürreális díjkiosztóján szombat este kiderült, hogy kit tartottak díjra érdemesnek az illetékesek.
A dokumentumfilm-kategóriában többek csodálkozására nem az Egy nap a Lengyel Népköztársaságban című lengyel remek, hanem Zsigmond Dezső Csigavár című, eldugott székely faluban játszódó története kapta. Mi egyetértünk a francia zsüritaggal, aki szerint azért jó ez a film, mert végre nem sztereotipikusan mutatja be egy távoli falu lakóinak szegény és nehéz éeltét, hanem hiteles emberi sorsokat jelenít meg. Persze ettől még a lengyl film is fantasztikus. Doku-kategóriában Mulloy saját különdíját is kiadta A burka c. iráni film rendezőjének.
Az animációs filmek között is egyértelműen Mulloy ízlése érvényesült, egy Mulloy-klón kapta a díjat, a Who I Am And What I Want c. rajzolt filmecske. A rajzfilm pontosan olyan vad, anarchista öntörvényű és kegyetlen, mint Mulloy filmjei általában.
A legjobb operatőr díját Vivi Dragan Vasile, a zsűri egyetlen operatőr tagja az Előbb-utóbb magyar filmnek adta. A kisjátékfilmek közül pedig mondhatni magától értetődően az egykor Oscar díjra is jelölt a Reggel 7:35 c. spanyol kis szösszenet nyert - róla a Transindexes cikkben olvashattok.
A Mediawave-n rendszeresen vetítenek táncfilmeket, idén ezeket összeeresztették a kísérleti filmekkel. Végül egy végtelenül vicces és felszabadult holland táncfilm (Birth-Day) kapta a kategória díját, a Mozart zenére akrobatikázó-táncoló-bohóckodó figurákkal.
A fődíjat pedig egy elképesztő környezetről szóló bolgár riportfilm kapta, ahol inkább a környezet és az emberek voltak különlegesek, a film inkább csak korrekt. A film címe, Georgi és a pillangók, arra utal, hogy az elmegyógyintézet megszállott főorvosa egyik alkalommal selyemhernyótenyésztéssle próbált profitot és munkaterápiát szerezni páciensei számára.

Most hirtelen ennyi, részletekkel még jövök.