A hétvégén elugrottunk a Mediawave-ra fázni, a beszámoló itt olvasható.

A program, a hangulat és a filmek nagyon jók, úgyhogy aki csak tud, menjen Győrbe.

Villámeljárásban, 4 év alatt sikerült a versenyhivatalnak megállapítani, hogy tisztességtelen piaci magatartással emeltek egyszerre árat valamikor 2002-ben a legnagyobb pesti mozik. És akkor még csodálkozunk, hogy túl magasak a jegyárak, s mozibajárás helyett mindenki dáunlódol.

A hír itt olvasható.

Alig fújtuk ki magunkat a Titanic után, máris itt van egy talán még jobb fesztivál. Azért mondom, hogy jobb, mert a Mediawave mára elérte, hogy műfajában - az újító, kísérleti, “different” filmek fesztiválja - a régió vezető fesztiváljának számít, ahova a világ minden tájáról küldenek alkotásokat. És ez a Titanicnak még nem sikerült, bár elindultak ebbe az irányba.

A filmekről egyrészt annyit, hogy úgy tűnik, az idén jóval kevesebből válogathatott az előzsüri (idén nagyjából 700-at küldtek be, régebben volt olyan év, hogy 1200-at), de azért biztos, hogy akadt köztük 59 remek (ennyi került versenybe). A filmek között ugye mindig különös népszerűségnek örvendenek az animációk, ilyenkor van az, hogy nem lehet helyet kapni a teremben. A dokumentumfilmek között az utóbbi években az orosz dokuk revelációt jelentettek, őket nem szabad kihagyni. A speciális filmprogramokban évek óta szerepel Phil Mulloy és Jos Stelling retrospektív, ezeket a régi fesztiváljárók már láthatták, viszont újdonság lehet Haneke életművének néhány korai darabja.

A zenével kapcsolatban pedig szombaton, 29-én este 8-kor mindenkinek, aki valaha is élvezettel hallgatott jazzt, ott kell lennie Dave Holland koncertjén Győrben. Ilyen kaliberű figura ritkán jut el Kelet-Európába, úgyhogy csak nagyon komoly kifogással lehet otthon maradni!

A Mediawave honlapja

A részletes filmprogram

A részletes zenei program

Miért jó bérgyilkosnak lenni? Az ember elvégez néhány nap alatt egy koszos munkát, de utána munkaköri kötelesség elhúzni valami messzi, eldugott és lehetőleg egzotikus vidékre, ahonnan hónapokig az orrát se dughatja a munkavégzés körzetébe. Na és ebben az időszakban a széplelkű bérgyilkos - akit egyedül az zavar, ha az ügyfél nem ki- hanem befele hull a medencénél, ezzel piszkolva a környezetet - nyugisan tengeti szolidan jómódú életét egy szigeten, ahol senkit se ismer és senki se ismeri.

Bevallom, kezdem már unni magam amiatt, hogy az utóbbi években minden fesztivál után arról kell beszélnem, hogy voltak közepes, jó meg nagyon jó filmek, és volt néhány remekmű Ázsiából. Lehet, hogy személyes vonzódásom illetve az ehhez kötődő vetítés-válogatásom miatt akadok rá mindig ezekre, de nem tehetek mást: most is erről kell lelkendeznem.

A tajvani bérgyilkos, akiről fentebb szó volt Nakagawa Yosuke harmadik filmjében, a Csillagos délidő magyar címen futott moziban, a csendes ázsiai melankólia egyik tipikus példájában szerepelt. A japán filmeseknek különleges tehetségük van ahhoz - gondoljunk csak Kitano műveire -, hogy a durva valóságot lelki vagy képzeletbeli szépséggel, csendességgel párosítsák. Bármilyen kegyetlen legyen az emberek hétköznapi élete, az csupán a fizikai lét fenntartásához szükséges mellékes tevékenység, és egy bérgyilkos is lehet belül kedves, érző, gyöngéd.

Ennek a különleges filmnek a ritmusát a bérgyilkos pihenő napjainak az egymásutánisága adja meg, amely rendszerben kitüntetett helyet foglal el a szombat késő este, mikor egy közeli mosodában néhány percre összefuthat egy fiatal nővel. Természetesen a történet arról szól, ahogy hősünk lassan, óvatosan, érzékenységgel elkezdi megközelíteni a nőt. Az egész film során együttlétük legintimebb pillanata egy fantasztikus vacsora, hiszen a tajvani férfiak remekül főznek, és ez az, amivel egy japán nőt - ezek szerint - le lehet venni a lábáról. A románc azonban nem teljesedhet ki, mert a férfit elszólítja a munka.
Szinte semmi nem történik, mégis a film valahogy kitölt, nem a narráció, az elbeszélés, hanem a megélés, az érzelmek szintjén próbál működni. Valószínűleg legnagyobb értéke a csendesség, az hogy mindehhez nincs szüksége nagy gesztusokra, felkavaró drámákra és érzelmi viharokra.

Vassziget címen Iránból érkezett a fesztivál másik revelációja. Ez a film születik akkor, ha Kiarostami és Jafar Panahi költői realizmusát összeolvasztják a korai Kusturica-féle etno-szimbolizmussal. A vassziget egy a tengerpart közelében megfeneklett régi tankhajó, amelyre a környék legszegényebbjei költöztek ki, és jobb sorsra várva itt tengetik napjaikat a kapitány felügyelete alatt. Az ősz szakállú kapitány azonban e funkció mellett mindegyikük munkaadója, tanácsadója, üzletvezetője és apja is egyben, aki a pénzügyektől kezdve a házasságig mindent elintéz. Miközben az iráni filmekben megszokott visszafogott realizmussal szemléljük ezeknek az embereknek az életét, s megismerjük mindennapjaikat és életfelfogásukat, megjelenik két olyan szimbolikus szereplő, akik tevékenységének abszurd szürrealizmusa csak Kusturicáéhoz hasonlítható. Egyikük egy kisgyerek - úgy hívják, Baby Fish -, aki egész filmben mást se csinál, mint a hajó mélyében felgyűlő vízből kifogja a kis lyukakon bekerült halakat, és visszadobja őket a tengerbe. A film több főszereplője is megfordul körülötte, dolgait intézve találkozik vele a hajófenékben, majd továbbmegy. Ugyanilyen biztos pont az a tér és idő ellentétes végpontján található öreg, aki az árbocrúdon hatalmas napszemüveggel kémleli a napot. Az egyik srác egyszer odamegy, s kis idő múltán megkérdezi tőle: mit látsz a napban, én 5 perce nézem, s nem látok semmit? Az öreg válasza mindent elmond: mit képzelsz, öt perc után akarod látni, mikor én egész életemben néztem, s nem találtam semmit?!

A Vasszigetet az teszi különlegessé, hogy Kusturicával ellentétben ezek a szimbolikus figurák teljesen realista környezetben mozognak, a történések - megjelenik a hajó tulajdonosa, és ki akarja rakni őket, ezért új helyet kell keresniük - keményen tükrözik az iráni valóságot és gondolkodásmódot (a lány házasságának egyetlen szempontja, hogy eggyel kevesebb szájat kelljen etetni). Az a jó ebben a filmben, hogy a rendező, Mohammad Rasoulof a kemény realizmus közben képes megtalálni azokat a kiskapukat, amelyeken a hétköznapokba tolakodás, mesterkéltség nélkül be tud furakodni az emelkedettség. Szóval gyönyörű, magával ragadó darab ez, mindenkinek csak ajánlani tudom.

Merész fődíjjal iratkozott be a Titanic a versenyfesztiválok sorába, mintegy folytatva a rá korábban is jellemző újító és friss hangnemet. Azzal, hogy Ilja Krzsanovszkij kompromisszum-mentesen kegyetlen és őszinte filmjét, a 4-et tartotta a zsüri a Hullámtörők nevet viselő díjra érdemesnek, a Titanic jelezte, hogy szembemegy a fesztiválok kényelmes, szélsőségektől magát távoltartó politikájával. Egyre jellemzőbb ugyanis, hogy a nagy fesztiválok nem merik díjazni a legeredetibb, legkihívóbb alkotásokat, hanem a korrekt, befutott filmeket és rendezőket választják - többek közt különböző filmpolitikai és forgalmazói nyomások hatására. (A fődíjas filmről itt olvashattok.)

Úgyhogy a Titanicnak csak dícséret jár azért, hogy be merte ezt vállalni. Kérdés persze, hogy néhány év múlva, mikor - esetleg - a fesztivál már valóban nevessé válik, képesek lesznek-e ezt a vonalat tartani.

A közönségdíjat pedig nem más, mint az ugyancsak brilliáns Te meg én és minden ismerősünk kapta. Ez a díj úgy született. hogy a közönségnek és a sajtónak a filmelről kijövet kiosztottak egy kis cetlit, amelyen 1-től 5-ig lehetett a filmeket osztályozni. Na így lett első ez a gyöngyszem. (Róla pedig itt lehet olvasni.)

Úgyhogy véget ért ezzel az idei hajózás, de én még adós vagyok néhány filmmel, úgyhogy azokkal kapcsolatos élményeimet hamarosan megosztom.

Egy kislányát veszett apa kínjait mutatja be a Keane című amerikai függetlenfilm, amelynek nem mellékesen Soderbergh a producere. Igazi indie múvi ez, kevés szereplővel, kamaradrámával, kézikamerázással, mindennapi élethelyzetekben megmutatkozó emberi érzelmekkel.

Damian Lewis játéka (ő jeleníti meg a gyerekét vesztett apát) azért különleges, mert képes egy folyamatosan az őrület és a normalitás határán billegő ember gyötrődését ábrázolni. A gyerekét a buszpályaudvaron elveszítő apa saját hibájaként éli meg a történteket, ezért a kétségbeesés és a lelkiismeretfordulás miatt időnként elborul az agya. Az egészben az a szó szoros értelmében összeszorított fogakkal zajló küzdelem a lenyűgöző, amit elméje egyben tartásáért vív önmagával a főhős.

Bár a film a közepe fele egy kicsit leül, a mesterkéletlen, hiteles alakítás és az ehhez kitűnően párosuló visszafogott rendezés és operatőri munka révén a fesztivál egyik legjobb és mindenképpen a legemberibb filmjéhez volt szerencsénk. A film ereje abban nyilvánult meg igazán, hogy a vetítés után még órákig élt bennem a film hangulata, világa, visszhangzottak mondatok, felidéződtek képek. Kevés film képes erre.

A Keane egyébként eszembe juttatott egy tavaly Cannes-ban, a Rendezők Két Hete szekcióban látott portugál filmet. Az Alice címet viselő mozi (rendező Marco Martins) főhőse hasonlóan egy kislányát veszett apa, aki azonban nem a Keane-hez hasonló módon veszti el a fejét. Elhatározza, hogy ha a rendőrség nem volt képes megtalálni a lányát, akkor ő, tudományos alapokon megszervezve a keresést, sikerre jut, s ezért szigorú napi programot állít össze magának. Hajnalban kel, és szórólapokat oszt a dugóban álló autósoknak, plakátokat ragaszt. Ezután egész nap az utcákat járja, miközben meghatározott időpontokban elmegy kicserélni a város rengeteg pontján elhelyezett kameráiban a kazettát. Ugyanis az összes barátját megkérte, hogy tehessen az erkélyére vagy a házteztőre egy kis videókamerát, ami folyamatosan veszi a várost. Miután a metrónál dolgozó ismerősétól összeszedi a biztonsági kamerák felvételeit, éjfél körül hazamegy, s elkezdi gyorsítva, egyszerre 8 tévén nézni a filmeket. Ahol a kislányára hasonlító képet lát, azt kinagyítja, kinyomtatja, s kiragasztja a falra. Ezt csinálja fél éven keresztül minden nap. Aztán barátai hosszas győzködésére belátja, hogy nincs értelme, és abbahagyja. Éppen mikor kikapcsolja azonban egyik belvárosi kameráját, az utcán elmegy a kislánya. Fájdalmas a befejezés, erős a film, de talán kevésbé sikerült, mint a Keane. Hátha eljut valamikor felénk is.

Lodge Kerrigan: Kean. Egyesült Államok. 2004. 93 perc.

A film adatlapja az IMDb-n.

Sajnos a Titanicon már nem vetítik.

Láttunk tegnap egy igazi, gyomorszaggató, felkavaró, fájóan eredeti orosz mozit. Ilja Krzsanovszkij filmje, a 4 egy moszkvai utca alsó gépállásból filmezett csendes képével kezdődik. Az utcasarkon három-négy kóbor kutya kajtat a szemétben, egyébként senki sehol. És ekkor hirtelen iszonyatos fémes robajjal belecsap az aszfaltba egy munkagép a hatalmas fúrófejekkel, és elkezdi széttúrni az utcát. Sokkoló, erőteljes jelenet, kiforgat abból a kvázinyugalomból, amibe a felemás lepusztultság ringatja az embert. Néhány perc múlva következik a filmtörténet egyik leghosszabb és legérdekesebb párbeszéd-jelenete. Három alak, a film későbbi hősei, egy üres éjszakai bárban fut össze, és hogy elüssék az időt, elmondják egymásnak, hogy mivel foglalkoznak. A dialógusok remekül vannak megírva, egyszerre sziporkázóak és hordozzák a tipikus orosz bágyadtságot, állottságot, beletörődést. A jelenet legalább 20 percet tart, és nem válik unalmassá. Vlagyimir Szorokin botrányíró forgatókönyve végig zseniális.

A társaság hamarosan feloszlik, és megismerjük a három hős igazi történetét, valamint napjaink Oroszországának nem teljesen szalonképes tablóját. Ez utóbbi annyira jól sikerült, hogy a filmet Putyin Oroszországában először cenzúrázni akarták, majd végül nagyon szigorú feltételek mellett engedték mozikba (eldugott helyeken, kora reggel és késő éjszaka lehetett csak vetíteni).

De mitől is annyira durva ez a tabló? Nem fed fel eleddig ismeretlen titkokat, nem mutat rá dokumentumszerűen az orosz valóság nyomorára, csak valami olyan módon mászik bele az oroszság zsíros, félőrült, szenilis húsába, hogy az maga a gyötrelem. A hármas társaság egyetlen hölgytagja vonaton utazik ikertestvére temetésére. A vonaton leül mellé egy idős emberekből álló társaság, akik elkezdenek enni és vodkázni. Kipakolják maguk elé a kaját, és iszonyatos csámcsogással tömik magukba a húst, a főtt tojást és a vodkát. Szuperközeliben látjuk a ráncos arcok rágását, dolbyban szól a rágás. Perceken keresztül. Mutasd meg, hogy eszel, megmondom ki vagy.

A temetés utáni napon az egyik falubeli néni észreveszi, hogy megdöglött egyik disznaja. Az állatot egészében megsütik, a szoba közepére rakják, megvágják középen, és a vénasszonyok vagdossák, tépik a félig sült szalonnát, majszolják a tömény zsírt, közben vodka, bor, röhögés, elhülyülés. Újra az arcok, a fogatlan szájak rángásai.

Azt hihetnénk Krzsanovszkij szimbolikusan ábrázolja Oroszországot, de nincs a világon szimbólum, ami ennyire brutális lenne. Ez a szimbólum, ez a jel önmagának a jele, a szimbolikus cselekvés nem valami helyett áll, hanem önmagát felmutatva önmagát, mint szimbolizálhatót bontja le. Nem szimbólum ez, mert nem születik belőle reprezentáció. Ez a kép annyira durva, annyira önmegszüntetően felkavaró, hogy már nem kép. A fájdalomról mondják, hogy nem átadható, hiába mondja valaki, mennyire fáj neki, nem képes úgy ecsetelni, hogy egy csöppet is érezni tudjam azt a fájdalmat. Ez a film nem megismertet Oroszországgal, nem megéreztet valamit abból világból, hanem úgy éljük át, mint amikor valaki azzal adja tudtunkra, mennyire fáj neki, hogy minket is megüt.

És akkor még szinte semmit sem meséltem el ebből a kegyetlen, a végletekig, az öncsonkításig őszinte filmből, amelyben a legdurvább, legelképzelhetetlenebb jelenet is annyira megrendezetlennek, hitelesnek hat, amilyet még nem láttam. A helyzetek annyira abszurdak, hogy az a legvalóságosabb naturalizmusnál is realistább

Mégse tudom jó szívvel ajánlani mindenkinek. Mert vagy túlzottan megüti az erre nem felkészültet, vagy annyira eltaszítja, hogy nem tudja megérinteni.

Ilja Krzsanovszkij: 4. Oroszország. 2004. 126 perc.

A film adatlapja az IMDb-n.

A filmet a Titanicon még vetítik: április 07., Péntek 20:00 Toldi mozi

“A Duna jön, a Duna mindig jön” idézi Pelikán elvtársat Géza a pesti áradásokról szóló tudósításában. És tényleg, új szórakozási forma alakult ki a napokban a fővárosiak körében, akik sok év után végre odafigyelnek arra a folyóra, ami a város közepében éktelenkedik. Vagyis ha Mohamed nem megy a hegyhez, jön a Duna. Az emberek, ha csak tehetik, úgy szervezik a koraesti hazautat, hogy egy Duna-menti átszállás is belekerüljön. Ilyenkor megállnak néhány percre, és az alkonyi napsütésben szemlélik és fényképezik a Dunát, amelyik ott van, nagyon közel, a Margit híd mellől bele lehet lógatni a kezet. Az Index megtalálta a katasztrófa-turizmus első hirdetését is, amelyen kis térkép jelöli, hogy hol a leglátványosabb a dráma.

Nem furcsa - kérdezi meszíndzseren Házsé -, hogy pont a Titanic alatt van áradás? A fesztivál szervezői évek óta poénkodnak a vízi és tenegerész metaforákkal, hát most beletrafáltak. A Duna nevű jövevény ugyanis elmosta például azt a partyt, amelyet egy állóhajóra terveztek, ám amely hajónak a bejárata a Duna eredeti vízállási magasságában, jelenleg kb.6-7 méterrel a koszos víz felszíne alatt található. Úgyhogy valóban szükség lenne arra, hogy a fesztiváligazgató hajóskapitány szerepben is bemutatkozzon, ám ő továbbra is csak a filmekhez ért. De ahhoz egészen jól.

Bár nagyban zajlik a Titanic, azért ne feledkezzünk meg arról, hogy szinte nyakunkon van a legfesztiválabb magyar fesztivál, a Mediawave. Durst Gyuri és koop szólt hozzá egy régi bejegyzéshez, hogy már megvan a filmes program is. Itt tekinthető meg.

Mindenkinek ajánlom, hogy május elejét Győrben töltse, mert igazi fesztiválhangulatban láthat jó filmeket, koncerteket és igazi tavaszt!

A koncertekről pedig itt lehet tájékozódni.

A Titanic ezévi kiadásán azokon a vetítéseken, amelyeken jártam, meglepően kevesen lézengtek. Az Uránia kb. 250-300 fős nagytermében 50-nél többen nem voltak még azon a vasárnap délután 5 órás vetítésen sem, amelyre egyszerre mehetett a sajtó és a közönség is.

A múltkoriban írtam arról, hogy a Titanic még nem egy nemzetközi szinten jegyzett versenyfesztivál, funkciója inkább az, hogy Budapesten is lehessen látni a kortárs filmtermés legjavát. Néhány évvel ezelőtt, mikor a fesztivál még ősszel, szeptember-októberben zajlott, hatalmas tömegben kellett megverekedni a jegyekért és az ülőhelyekért a vetítéseken, akár nagyon késői órákban is. Mi történt közben?

Egyrészt a Titanic egy másfél éves szünet után, tavalytól átkerült tavaszra. A szünet és az időpontváltás szerintem önmagában nem tett jót, az első tavaszi napokon kevesebben mennek moziba, mint az első esős őszi estéken. De a szervezők szerint ilyenkor kevesebb a fesztivál, ezért könnyebb megszerezni a filmek kópiáit.

Másrészt az idei fesztivál reklámja csak azért nem volt rossz, mert igazából nem létezett. Néhány nappal a rendezvény előtt megjelent néhány plakát, aztán valamelyik netes fórumból megtudtam, hogy olyan hírek terjengenek, miszerint a jegyek elővételben 20%-al olcsóbbak. De mire a hír eljutott hozzám, lejárt március 29., a kedvezményes vásárlás határideje.

Harmadrészt tetszik, nem tetszik, az elmúlt 3-4 évben megváltozott a világ. A fesztiválon most vetített filmek jórésze elérhető a neten, sőt, elárulom, magyar felirat is van jórészükhöz. Namármost akkor ezzel számolni kell, az átlagosan 8-900 forintos jegyár ebben a viszonylatban pedig sok. Persze, ha a szervezők érveit hallgatjuk, miszerint ezek különleges filmek egyedi vetítései, amire áldozzon az, akit érdekel, akár el is fogadnánk. Csakhogy ahhoz, hogy valaki több, mondjuk 8-10 filmet megnézzen a fesztivál ideje alatt, komoly befektetést kell eszközöljön.
És azt se felejtsük el, hogy az itt bemutatott mozik meglehetősen rétegfilmek, vagyis elsősorban diákok és hasonlóan kispénzű humán értelmiségiek jelentik a célközönséget. Meg lehet egyébként figyelni, hogy a Filmszemlén, ahol 600 ft-ért lehetett jegyet váltani, komoly tülekedés volt.

Vajon nem lenne itt az ideje, hogy legalább az anyagilag pályázatból támogatott, tehát a piactól kevésbé függő fesztiválokon a filmes világ elkezdjen tesztelni egy - hogy Horváth Robi megfogalmazását használjam - új üzleti modellt?

Nagyjából lefordíthatatlan a címe ennek az olasz mozinak, az angol címe Smalltown Italy, a Titanic szervezői pedig a fantáziadús Ipari sivatag néven futtatják. Talán tipikusan olasz, érzelgős filmnek nevezhetnénk Stefano Mordini alkotását, ha nem lenne annyira fájóan hiteles.

Egy iparnegyed szélén, kikötő szomszédságában él a film középpontjában álló család, ahol a történet kezdetén éppen a második gyerek születik. A egymás iránti szeretettel és odafigyeléssel teli viszonyban azonban valami nem áll teljesen össze, az egész képtelen az elfogadott társadalmi normákhoz illeszkedni. A kaotikus, rendetlen lakás és a kislány rendszertelen iskolába járása nemsokára feltűnik a szociális munkásnak is, aki a feleség öntudatos és erőszakos anyjának segítségével elveszi tőlük a nagyobbik lányt.

A film legnagyobb értéke a komplexitás, az az összetettség, amellyel az egész kérdéskört szemléli. A bajok legnagyobb forrása bizonyosan az anya egyfajta finom bomlottsága, neurotikussága, aminek köszönhetően képtelen a mindennapi racionalitás szintjén szervezni az életét. De ez nem minden, az se segít nekik, hogy a férjnek ahhoz, hogy megéljenek, állandóan fárasztó éjszakai műszakokat kell vállalnia, és mindehhez társul a határozott, szigorú nagyanya, aki mindig jobban tudja mindenkinél, hogy mi jobb neki. Személyes és társadalmi problémák összetett szövevényéből születik a történet, és ez jó.

A lepusztult környezet hiteles, hiperrealista megjelenítése érdekes módon ötvöződik valami szürrealista asszociációs technikával, aminek következtében nem mindig értjük a szereplők döntéseit, a helyzeteket, amelyekbe kerülnek. Gyönyörű az utolsó jelenet, mikor a főhős egy szürreálisan költői éjszakai távfutás közepébe keveredik: a pillanatnyi hősiesség mintha megnyugvást hozna, de megoldásról természetesen szó sincs, hiszen a család gondjait jelentő problémák egyike sem oldódott meg.

Különleges, zavarba hozó ez a film. Azt hiszem, azért tetszett, mert egy egész világot tudott teremteni, és nem csak egy történetet mesélt el. Nézze meg, aki fogékony az ilyesmire.

A filmet még egyszer vetítik: április 04., Kedd 19:30 Toldi mozi

A film adatlapja az IMDb-n.

A fesztiválokkal az a baj, hogy a szervezők hiába szednek össze rengeteg érdekes filmet, a hivatalos moziforgalmazás gyatrasága miatt a nézőknek a legtöbb esetben csak találomra kell válogatniuk a sok ismeretlen rendező és film között. Szerencsére az idei Titanicon vetített film közül több megfordult már más fesztiválokon, úgyhogy megpróbálok segíteni a választásban.

Mark O’Halloran: Adam & Paul - egy szatirikus ír dráma vagy egy keserú ír vígjáték: nem tudom, mi illik inkább erre a különös filmre, ami tavaly szerepelt a Berlinálén. Akkor ezt írtam róla a Filmtettnek: a két főszereplő – akikről sosem derül ki, hogy melyik Adam és melyik Paul – kapcsolata, bambasággal határos komikus gesztusaik emlékeztetnek a múlt század első felének két sztárjára (Laurel és Hardy komikus párra), az általuk létrehozott céltalan botorkálásos szituáció pedig teljesen a becketti alaphelyzet rekonstruálása. A remekül megírt forgatókönyv és a rendezés eredménye az, hogy a film végig egyensúlyoz a tragikus és a komikus határán, úgy, hogy egyik irányba se billen véglegesen el. A napi adagot végül már szinte önkívületi állapotban kereső két figura egyszerre képes a nézőből szánalmat, együttérzést illetve nevetést kiváltani. Esetlenségük, a világgal való koherens kapcsolatra való képtelenségük miatt állandóan komikus helyzetekbe kerülnek: ezek közül kiemelkedik az, amelyben egy láthatóan külföldi férfi (akit történetesen Ion Caramitru játszik), önérzetesen magyarázza az őt lerománozóknak, hogy ő bizony bolgár. Ezek a jelenetek azonban minden vidámságuk ellenére sem képesek azt a tragikus alaphelyzetet felülírni, hogy itt két emberi roncs utolsó kínlódásait látjuk, akikből a szer még a társ, a barát iránti utolsó érzelmet is kiöli.

Kenji Uchida: Stranger of Mine - a japán humor a legjobb formájában, csavaros történet, ravaszul megszerkesztett forgatókönyv, amely több nézőpontból meséli el a történetet, és a jól bevált recept alapján csak az utolsó nézőpont elmesélése után derül fény a különböző események valódi értelmére.

Miranda July: Me and You and Everyone We Know - az amerikai performerművész a kortárs céltalan életérzést fogalmazza meg első nagyjátékfilmjében, amely az Arany Kamera díjat nyerte tavaly Cannes-ban. Egy sikertelen művész (maga a rendezőnő alakítja), egy elvált cipőárus és annak gyerekei valamint a közvetlen környezetük alkotják ennek a különleges filmnek az anyagát. Nincs összeálló, valahonnan valahova vezető történet, csupán hirtelen bepillantást nyerünk a passzív, szinte rezignált hősök prózaiságában is költői életébe. A chatroomban szabados szexuális perverzióival nőket elcsábító hétéves kisfiú játéka pedig annyira hiteles és lenyűgöző, hogy már csak azért érdemes végignézni a filmet.

Most ennyi, majd még folytatom, de rohannom kell egy vetítésre.

Tegnaptól elindult a magát most először versenyfesztiválnak nevező Titanic. Budapest egyetlen nemzetközi filmfesztiválját azért lehet egyszerre szeretni és utálni, mert merész. A szervezők bátran merítenek a nemzetközi fesztiválfelhozatalból, aminek köszönhetően gyakran kerülnek el Pestre forradalmian újító mozgóképek és elképesztő melléfogások. Személyesen én a potenciális kudarcok ellenére is a merészséget pártolom, úgyhogy újból nagy reményekkel vágok neki.
A gond a fesztivállal általában az, hogy igazából filmszemle, nincs igazán fesztiválhangulata. Pontosan nem tudom megmagyarázni miért, talán kevés a szakmai vendég, talán a nagy város teszi ezt. Sokan mondogatták, hogy a verseny hiánya miatt csak sok fesztiválon szerepelt filmeket lehet csak meghívni (az első szerepléseket mindig versenyfesztiválokra tartogatják a filmesek), emiatt viszont a nemzetközi szaksajtó nem igazán volt érdekelt az idelátogatásban. A TIFF-nek már a harmadik kiadásán nagyobb nemzetközi rangja volt, a Titanic eddig igazából arra volt jó, hogy Magyarországra elhozzon olyan filmeket, amelyeknek esélyük sincs a hivatalos forgalmazásba bekerülni.

Úgyhogy teljesen érthető a verseny megalapítása, bár belső, nem teljesen publikus információim szerint a versenyfesztiválság felvétele nagyon prózai történet. Arról van állítólag szó, hogy Bozóki András kultuszminiszter egy nemes gesztussal megdobta Horváth György fesztiváligazgatót és csapatát negyedmillió forinttal, amelyből ugye futja a 8000 eurós díjra, illetve a zsüritagok és a filmesek meghívására. Mindehhez még annyit kell tudni, hogy tavaly elindult az ARIFF, a székesfehérvári fesztivál, amely egyből versennyel és meglehetősen rangos meghívottakkal (Todd Solondz, Luis Mandoki, Paprika Steen) dobbantott. Nem elképzelhetetlen, hogy ennek hatására kapták magukat a szemlejellegbe kicsit belelustult titanicosok össze. No de ennyit a politikai háttérről, mert már filmet is láttam.

Az újzélandi Fafej mágikus és prózai mese egy istenhátamögötti világról. Egy kis falu - Fafalva - szemétdombján dolgozik hősünk, Gert, akit a szeméttelep vezetője azzal bíz meg, hogy vigye el a lányát esküvőjére a szomszéd telepólésre, Lányfalvára. Az út azonban olyan, mint a mesebeli szegénylegénynek a próbatétel. Gonosz figurák tünkreteszik az autójukat, majd a szamarat is eladják egy tál mágikus babért.

Hoppá. A következő mondat úgy kezdődött volna, hogy “a fekete-fehérben elmesélt történet…” - de a szöveg írása közben rápillantottam a Titanic honlapjára, ahol a film oldalán feltett kép színes, méghozzá meglehetősen markáns színvilággal. Szerencsére a film hivatalos honlapja aztán tisztába tette a dolgokat, a film valóban fekete-fehér, a Titanic próbált csak megviccelni.

Tehát a fekete-fehérben elmesélt történet varázslatos és alpári világot jelenít meg egyszerre. Az egymásba szerető két főhős úgy beszélget, hogy közben a szájuk nem mozog, a legaranyosabb, mikor ásítanak, és a szájuk zárva marad. Kettejük szinte költői viszonya mellett - nem véletlenül említi a katalógus és az imdb Fellinit - meseien gonosz és undorító alakok kerülnek elő, akik hőseink elé nem csak akadályokat gördítenek, de be is mocskolják, meg is alázzák őket.

Úgy tud kedves és időnként felkavaró lenni ez a film, hogy közben fiatalos, friss filmnyelvet használ, merészen ügyetlen és pofátlanul szabálytalan. És hát az alkotók által jegyzett filmzene az eszméletlenül jó! (A zenékből 2 innen letölthető)

És végül még egy ajánlat: a fesztivál versenyben vetíti a tavaly Berlinben látott elképesztő, szellemes, szomorú, hátborzongató ADAM & PAUL-t!!! Aki csak Pesten van, nézze meg. Érdemes ezért idejönni!

A Titanic honlapja

A pesti Urániában a Digitalfilm filmszakmai fórumot szervezett a netes letöltések ügyében. Az eseményről - a jó médiamozgósításnak köszönhetően - nem tudtam, ám ha a film.hu beszámolója hiteles, akkor nem bánom. Ott ugyanis a reakciós álláspont uralkodott, a résztvevők mint követendő példát emlegették a különböző mértékű pénz- és börtönbüntetéseket, amelyeket egyes országok törvénykezése letöltésért és megosztásért kilátásba helyez. Jellemző, hogy a dáunlódolásra az online kalózkodás szakkifejezést alkalmazták…

A tudósítás szerint nagy megdöbbenéssel hallgatták a filmszakma képviselői a letöltéssel kapcsolatos óriási számokat, és kárörvendően ujjongtak azon, hogy a francia nemzetgyűlés vissza kellett vonja azt a liberális rendelkezést, amely alapján egy minimális (7 eurós) átalánydíj mellett mindenki annyit tölthetett volna le, amennyit akar.

A “szakmai” végkövetkeztetés az volt, hogy az online kalózkodás visszaszorítása egyelőre nem megvalósítható. Hol élnek ezek az emberek? Reálisan el tudják képzelni, hogy egy majdan megalakítandó filmrendőrség majd minden számítógépet megvizsgál, előássa a szekrények mélyére rejtett laptopokat, lecsekkolja a sokszáz dévédét és cédét? Az a megdöbbentő, hogy az erőszakos visszaszorításon kívül egyetlen ép ötlet sem merült fel (legalábbis a film-hu szerint).

A teljes tudósítás itt olvasható.

Az Est Média (a Pesti Est és több hasonló műsormagazin kiadója) nem vállalja tovább a budapesti Toldi mozi üzemeltetését, ezért a tulajdonos Budapest Film újra üzemeltetői pályázatot írt ki. A mozi jelentős felújításra szorul - ezt nem tudta az Est elvégezni -, és egy rendelet szerint az ingatlanban kötelező art-mozit működtetni.

A pályázat beadásának határideje: 2006. április 28. 12 óra. A pályázati anyag átvehető a CineReal Kft. irodájában 10.000,- Ft + ÁFA összegű regisztrációs díj ellenében. (1027 Budapest, Horvát utca 14-24. B. recepció VIII. emelet)

Kalandos kedvű filmrajongók pályázzatok, és vágjatok bele! Izgalmas feladat lesz!
Hátha sikerül megvalósítani a rentábilis art-mozi működtetés utópiáját

Részletesebben a film.hu-n lehet a pályázatról olvasni.